A klubszezont a tengerentúli harmadik számú ligában, az ECHL-es Worcester Railersnél lehúzó Garát Zsombor mesélt érdekeseket át- és visszaállásról, az ottani profi lét motiváló, illetve személytelen részéről, a komoly, 72 meccses terhelésről, mentális és egyéb különbségekről, valamint a válogatottba való szokatlan utólag belecsöppenésről.
Hosszú és sűrű klubidényen vagy túl, rengeteg meccsel és tapasztalattal a lábadban – milyen volt az egész tengerentúli kaland, kezdve az Islanders-camptől egészen a drámai szezonzárásig?
Nagyon kalandos volt az egész, rögtön az elejétől kezdve, igazi hullámvasút. Rengeteg pozitív élménnyel gazdagodtam, olyanokkal is, amikre egyáltalán nem is számítottam – például ott lenni a New York Islanders táborában önmagában orbitális élmény volt. Utána persze jöttek azért nehezebb időszakok, nekem személy szerint is volt egy mélypontom úgy a szezon derekán, és ugye a vége sem a tervnek megfelelően alakult csapatszinten. Szóval összességében egy rendkívül összetett év volt, sok olyat tapasztaltam meg egyetlen szezonon belül, amit korábban az életem során még soha – vagy legalábbis nem ennyit és ekkora mértékben. Rengeteget tanultam egyénileg és csapatjátékosként is, aminek nagyon örülök, elvégre ezért mentem ki, hogy hogy fejlődjek minden téren. Aztán hogy pontosan mennyit sikerült fejlődnöm, majd most kiderül a válogatottban. Mindenesetre jól éreztem magam, a kisebb jégfelület például segített abban, hogy elkezdjek gyorsabban gondolkodni, gyorsabb döntéseket és megoldásokat választani. Meg hát jóval fizikálisabb a játék, mint amilyen az Erstében volt, még ha itt is vannak pontatlanságok. Én egyébként nem szeretem, amikor külső szemlélők leszólják az Erste Ligát, és jönnek azzal, hogy az ECHL mennyivel magasabb szint, ezt ugyanis nem gondolnám. Szerintem sokan helyt tudnának állni ott, a válogatott játékosaink közül mindenképpen, de egyébként a magyar bajnokságból is. Az persze egyáltalán nem biztos, hogy mindenki könnyen meg tudná ugrani a váltást, mert a stílus tényleg más, de nagyon érdekes közvetlenül, testközelből látni, hogy azért ott is vannak hibák bőven. Nyilván eggyel fölötte egy AHL már másabb kávéház, sokkal-sokkal pontosabb és gyorsabb, ha pedig az ember feljebb lép még egy lépcsőfokot, a legmagasabb szintre, ahol volt szerencsém eltölteni néhány napot, ott gyakorlatilag már nincs hiba. Az ott tényleg az a kategória, ahol már azon lepődnek meg, ha egy kettő az egy nem végződik automatikusan góllal, vagy egy korong véletlenül nem botra megy… Ezek jelentik a különbséget, de jó volt ezt is testközelből megtapasztalni.
Miben érezted a legnagyobb különbséget? Pályaméret, játékstílus, felfogás, testjáték, terhelés?
A legjelentősebb különbség szerintem abban érhető tetten, hogy az európai hokinak nem is azt mondom, hogy hátránya, de nagy rugalmatlansága az, hogy szezon közben nincs sok változtatás. Ha valaki nagyon jól játszik, akkor se viszik el év közben, még a top scorereket sem. A tengerentúlon igen: ott a legjobbak egyből el lesznek mozdítva, folyamatosan adott a feljebb lépés motiváló lehetősége – többek között ezért is akartam kimenni, hogy egy sokkal dinamikusabb környezetben lehessek. Ennek persze a másik oldala is megvan: ha valaki nem teljesít, akkor simán jöhet a hívás az egyik edzés után, hogy köszönjük, akkor ez ennyi volt, pakolj össze, van huszonnégy órád, és költözhetsz, ahova akarsz. Ezt konkrétan így is nevezik ott, 24 óras call-nak. Ez a része azért elég kemény, például nálunk is volt olyan a Worcesternél, hogy három nap alatt három új srác érkezett, ami körülbelül úgy nézett ki, hogy két hónap után ugyanúgy beléptem az öltözőbe, mint bármelyik nap, erre ott ült egy teljesen új arc, akinek bemutatkozhattam, aztán a következő nap még egy, aztán még egy – már én kezdtem magamat kellemetlenül érkezni. Szóval ez azért érdekes, meg az emberi vetülete is, hiszen simán megtörténhet, hogy valakivel jóban vagy, erre egyszer csak egyik napról a másikra nincs ott; így járt nálunk az egyik kapus srác is, akit idő közben cseréltek el. Igazi kapcsolatokat, főleg barátságokat ezért nem is nagyon lehet kiépíteni, még ha nagyjából tartjuk is egymással a kontaktot.
Hogyan élted, éltétek meg azt, hogy 71 alapszakasz-mérkőzés leküzdése után a legutolsó meccseteken csúsztatok le végül a rájátszásról?
Ez nyilvánvaló csalódás volt minden szempontból. Nekünk az utolsó négy hétvége kulcsfontosságú volt, ha jól emlékszem, mindegyiken három-négy nap alatt három meccsel. Sűrű volt, de az első három hétvége jól alakult, megnyertük ezeket az egy-egy adott csapat elleni hármas miniszériákat, ráadásul úgy, hogy az utolsó előtti hétvégén összesen tizenhét gólt lőttünk. Jó nagy mellénnyel ráfordultunk az alapszakaszzáró, mindent eldöntő hétvégére, meg is nyertük az első mérkőzést a Trois-Rivieres ellen – egyébként már ott is rossz játékkal –, erre az utolsó két meccsen, ami a legfontosabb lett volna az egész szezonban, két vereség nulla lőtt gól mellett. Ez egy fájó, de komoly tanulópénz volt mindannyiunknak, keserű szájízű zárással, amin megint csak nem segített az a fajta személytelenség, hogy amint vége lett az utolsó meccsnek, gyakorlatilag mindenki szedte is a sátorfáját és széledt szét – nem volt semmiféle formai lezárása az egésznek, holott azért mégiscsak együtt voltunk nyolc hónapot és hetvenkét meccset…
Mennyi időbe telt átszoknod az ottani viszonyokra és felvenni a ritmust, s mennyi kell most visszaszokni az európai szabványokra?
Hogy visszaszokni mennyi kell, az majd most kiderül… Az átszokással kapcsolatban így utólag azt tudom elmondani, hogy szerintem odafelé beleszaladtam egy kis illúzióba: az Islanders-campben azt hittem, nagyon gyorsan sikerült átállnom, mert ott tényleg annyira magas volt a szint, hogy ahhoz kénytelen volt nagyon gyorsan felnőni és alkalmazkodni az ember. Aztán megérkeztem az ECHL-be, azzal a tudattal, hogy hú, de jó, én már ismerem ezt a hokit, és akkor szembejött a valóság: kellett még jó két és fél-három hónap, mire a külső szemlélők, edzők is azt mondták, hogy na, most értél át! Ezt sokáig magamra vettem, mondván, miről beszélnek ezek, hogy én még nem szoktam át teljesen, de közben valójában én is éreztem az egy az egy elleni párharcokon, sarokban lévő stabilitáson, meg főleg abban, hogy iszonyatosan sok meccs van. Ez volt a legkritikusabb része szerintem, a meccsmennyiség és -terhelés, 15-16 meccses hónapokkal, amik azért elég combosak, ilyesmivel errefelé nem nagyon találkozunk az Erste Ligában. A legsűrűbb időszakban, januárban például ötször volt olyan, hogy három nap alatt három meccset nyomtunk le, erre nehéz felkészülni.
fotók: Worcester Railers
Ez a 72 meccs európai szemmel nézve hatalmas szám, te miként birkóztál meg vele? Fizikálisan vagy mentálisan volt nehezebb ez a része?
Fizikailag én már itthon is az első felnőttéveimtől kezdve sokat foglalkoztam az alapos melegítéssel, megfelelő levezetéssel, regenerációval, szóval hogy nagyjából azért rendben tartsam a testemet. Persze, erre azért ott sokkal jobban oda kellett figyelni, meg mondom, volt egy-kétszer, hogy olyan fáradtság csapott meg, amivel soha életemben nem találkoztam korábban. Ha azt vesszük, például egy világbajnokság is sűrű, hiszen hét nap alatt, öt meccs, de amíg válogatott szinten nekünk egy ilyen hét van az évben, addig ott nyolc ilyen hetünk volt egy idény alatt. Szóval ez a része tényleg teljesen más volt. De még egyszer mondom, nem is fizikálisan olyan nagy kihívás, nekem elsősorban mentálisan volt nehéz, ezért is kellett a már említett két-három hónapos átállás.
A feleségeddel, az Ottawában játszó Garát-Gasparics Fannival mennyit tudtatok találkozni így, hogy legalább egy kontinensen voltatok mindketten?
Ha illúzióink nem is voltak, kicsit talán naivak voltunk abban az értelemben, hogy azt hittük, többet fogunk tudni találkozni egymással – főleg, hogy kocsival hét órányira voltunk a másiktól, ami ottani léptékben nem sok, messze nem a megoldhatatlan kategória. Csak hát itt jön be az, hogy én gyakorlatilag minden második nap játszottam, így meg lehetetlen volt utazgatni. Szóval igen, ez volt az egyik nehézség, a másik pedig az, hogy én a válogatottra sem tudtam hazajönni szezon közben. Gyakorlatilag akkor tudtunk találkozni, amikor Fanni novemberben kiutazott – odarepült hozzám, és onnan mentünk ki együtt Ottawába –, ezen kívül januárban meg februárban tudtunk összefutni egy-két napokra, illetve a sérülése miatt három-négy napra le tudott utazni hozzám, de ennyi. Ő továbbra is ott csinálja a rehabját profi körülmények között, én meg már itt vagyok, szóval nem tudtam sokat ott maradni…
Milyen volt most így számodra szokatlan módon utólag belecsöppenni a válogatott összetartásba?
Nekem ez a legérdekesebb, legszokatlanabb érzés, hogy most kicsit külső szemlélőként csatlakoztam be a felkészülésbe, életemben először. Mivel ezt megelőzően a magyar bajnokságban játszottam, az első pillanattól itt voltam minden egyes edzőtáborban, az évközi tornákon, és a vb-felkészülések kezdetén is. Szóval most ezt a részét próbáltam megélni, hogy milyen úgy tekinteni a srácokra, hogy ezúttal én csöppenek bele az egészbe, nem pedig mások csatlakoznak később. Ettől függetlenül mindig jó érzés itt lenni, mindig is szerettem a válogatott közeget, nem véletlenül, hiszen a legtöbbekkel azért mégiscsak együtt nőttünk föl.
A jövődről mit tudni?
Egyelőre semmit, de a világbajnokság után lesz időm átgondolni a hogyan továbbot.
fotó: Vörös Dávid/MJSZ
